Idő-vesztő. Múlt-vesztő. Rend-vesztő. Vesztő-múlt. Vesztő-idő. Vesztő-rend. Múlt-idő. Idő-rend.
Rend-vesztő-idő. Idő-vesztő-rend. Múlt-vesztő-rend. – Folytatásra kérjük. Játsszon a szavakkal!
És miközben párosítja, tologatja őket ide-oda, engedje, hogy a kialakult új fogalmak elragadják a gondolatait.
Ahogy Mikszáth Kálmán, a nagyközönség kedvence, a fényképek és az árnyképek írója is helyén valónak
találná.
Ismerik-e ma Mikszáth Kálmán műveit? Kevesen.
Olvassák-e ma Mikszáth Kálmán írásait? Leginkább muszájból, ha nagyon kötelező.
De ha mégsem, igazi veszteség.
Az iskolai órák Mikszáthról, a parlamenti képviselőről (1887-től Illyefalva, 1892-től Fogaras kormánypárti képviselője) és politikusról szólnak. És az iskolai órákat Mikszáthról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választott (1889-től levelező-, 1905-től tiszteleti tagja), még életében nemzeti klasszikusnak kinevezett íróról szokás tartani.
És ha így van, igazi nyereség.
Arról azonban, hogy Mikszáth Kálmán mennyire óhajtotta a széles körű olvasói kör figyelmét, hogy mennyire szomjazta a tömegméretű közönség érdeklődését, alig hallunk manapság. Nehéz elképzelni, hogy a vizuális médiák kialakulása előtti világban mekkora szerepe lehetett annak az írónak, aki egy addig elzárt világ, a politika, a parlament, a közélet terébe nyitott beláthatást. Aki megmutatta a közélet világát. Aki lencséje fókuszába az ország sorsát alakító történelmi szereplőket állította. S aki megmutatta a történelmi jelen és múlt képeit torztükörbe nézve is. És akinek motívumai, szavai máig őrzik élességüket. Humorát nem rágta meg a múlt rozsdája.
Mikor Mikszáth Kálmán megírta A fekete város című regényét, legutolsó műveinek egyikét, a magyar irodalmi közéletet még mindig foglalkoztatta, hogy vajon miként értelmezhető az 1906-ban elkészült Fekete ország című Babits-vers („Fekete országot álmodtam én,/ahol minden fekete volt,/minden fekete, de nem csak kívül:/csontig, velőig fekete,/fekete,/fekete, fekete, fekete”… kezdettel) és vajon miről szólhat az 1907-ben megszülető Fekete zongora című, a kortársak többsége szerint érthetetlennek tartott Ady-vers („Bolond hangszer: sír, nyerit és búg./Fusson, akinek nincs bora,/Ez a fekete zongora./Vak mestere tépi, cibálja,/Ez az Élet melódiája./Ez a fekete zongora”… kezdettel.)
Három évvel később, 1909–1910-ben Mikszáth A fekete város című regényében a Rákóczi-kori Lőcsét festette feketére. És – nyilvánvaló áthallással a 20. század eleji dicső új világot, a modern, urbanizálódott kor eljövetelét is. Halálának 100. évfordulóját A fekete város sajátos értelmezésű kiállításával ünnepli a Petőfi Irodalmi Múzeum.
A kiállítás Mikszáth Kálmán, a regény- és publicistafejedelem utolsó regénye, A fekete város és 20. századi publicisztikája fő motívumainak megfeleltethetéseit, tükrözéseit mutatja be. A kiállítás alapgondolata, hogy bár Mikszáthot sokáig – novellái és regényei alapján – elsősorban a vidéki Magyarország, a széteső dzsentrivilág mesteri ábrázolójának tartották, mára árnyaltabb elemzések mutatnak rá, hogy a teljes életműben – például hatalmas mennyiségű publicisztikájában – legalább ilyen hangsúlyosan megjelenik a sajátos módon polgáriasodó magyar élet és a hirtelen gyorsasággal urbanizálódó magyar főváros, Budapest világa is. A kiállítás nem a teljes Mikszáth-életművet tekinti át, hanem – a legújabb kánon-átrendeződés és kutatási eredmények, valamint a Felemelő évszázad című emlékév tematikájának figyelembe vételével – éppen Mikszáthnak a polgárosodásról, az urbanizációról való gondolatait, időkezelésének, múlt- és jelenértelmezésének kérdéseit mutatná be az idős kori Mikszáth-művek (A fekete város és az 1905–1910 közötti, városi tárgyú publicisztikájának legfontosabb kérdésköreinek összevetése) alapján. (A Petőfi Irodalmi Múzeum eddig még soha nem rendezett Mikszáth Kálmán-kiállítást.)
Az egyik fő tér tehát A fekete város fikciós regényvilágát, azaz a Rákóczi korabeli Lőcsét, míg a 2. terem a regény születésének idejét, az 1900–1910 közé eső közélet, azaz az új Parlament világát idézi meg – egymásnak és egymásra felelő témákkal. Mindkét terem ugyanazon pontján jelenítődik meg minden témakör, s a két terem közt folyamatos és visszatérő a megfeleltetés. A két fő teret tehát nagyon szoros kapcsolat fűzi össze; ami az egyikben mint fikciós írói megoldás idéződik meg, az a másik, az életrajzi és publicisztikai műveit bemutató (hűvös és modern hangulatú) teremben Mikszáthnak a valóságos történeti korszak kihívásaira újságíróként, publicistaként, országgyűlési képviselőként, illetve magánemberként adott, valóságban elhangzott vagy megjelentetett válaszait mutatja. A bemutatandó témák tehát megkettőzve jelennek meg, így – mintegy megkettőzött világot teremtenek. Ez a megkettőződött struktúra érzékelhetően jeleníti meg az elmúlóban levő, familiáris 19. század és a képmutató, törtető, cinikus, a legfontosabb eszméket is megcsúfoló, modern világ ellentétét is. A kiállítás látványelemei, hang- optikai- és fényhatásai mind azt az alapérzést erősíti, hogy az addig egységesnek érzett világ darabokra tört, amit látunk, az csak viszonylagos igazság, s mindez a hagyományosan megdönthetetlennek vélt értékek szétesésének élményét kelti a látogatóban.